A meglátogat szóban benne van valami kis kedvesség. Látogatni szeretettel megyünk. Nem tiszteletünket tesszük, nem úgy kopogtatunk az ajtón, mintha foghúzásra készülnénk, hanem várakozással nézünk elébe a találkozónak. Meglátogatlak. Milyen jól eső mondat lehet ez idősnek, s fiatalnak egyaránt. De aztán elérkezik egy év, mikor a látogatás korlátokba ütközik. Nem kell most kifogást keresni, nem kell most elfoglaltságunkra hivatkozni, mint az előző években, egyszerűen nem lehet. És mégis szűnni kezd a magány, ha meghalljuk a próféciát, mely ugyan Jézus születése előtt pár hónappal hangzott, mégis ma is igaz:
Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét. Lukács 1,68
Maga az Úr látogatja meg a népét. Jó látogató ő. Nem törli le ujjával számonkérően a port a tévé pereméről. Nem néz megvetően a ruhakupacra ott a sarokban. Nem várja el, hogy svédasztal fogadja. Nem zavarja a kényelmes otthoni melegítőd. A találkozásért jött, mert törődik az ő népével. Nem megrovón, hanem kegyelemmel közeledik.
Hallod? Már kopogtat.
Szabad!
Váróterem 