Örök karácsony az, melyben nem múltbeli emlékként dereng fel az az éjszaka, amikor az Isten nem talál helyet magának, ahol szívesen fogadnák. Nemcsak múlt az, csontig hatoló jelenünk. Hiszen magam sem férek el életem szűkös korlátai között. Feszítenek a határok, és életterem kuplerájában körbenézve fájdalmas a felismerés, már magamnak se maradt hely. Nincs egy kis sarok, ahová bekucorodhatnék, nincs idő, amit csak magamra szánhatnék. Hát hogy lenne itt hely a Magasságosnak! Nem az én hibám – mormolom erőtlenül. Valaki más tette tele a kezem, ezért nem tudok ölelni. Más takarta el az arcom, ezért nem látszik mosolyom hiánya. Mástól láttam, hogy gyűjteni kell, mert ha nincs papír, nincs kerék, nincs tető, akkor senki vagyok. És mégis, mindezek birtokában, ráncaim mélyedésében csordogáló könnyeim azt bizonyítják, így is senki vagyok. Hiány és magány, ez az ami áthatol a semmit érő mindenen, ami az enyém. Talán rendet kellene tennem. Talán mégis csak kellene az a sarok, ahol nem csak magamnak lenne hely. Hátrahagyva mindent, mi mégsem fontos, félresöpörve a lényegtelent, vendégül látnám az Istent.
Jöjj, Uram Jézus! Jelenések könyve 22,20
Váróterem 