Izgalmas böjt végénél lépdelek egyre közelebb a golgotai kereszthez. 38 nappal ezelőtt még más világban éltünk. Van az a mondás, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, de a mostani események nem egyszerű és megszokott változást hoztak, hanem kiapadni látszik az egész folyómeder.
A böjt elején eldöntöttem, hogy napról-napra belenézek Isten tükrébe, melyben szembe találkozhatok igazi, palástolatlan önmagammal. Rossz szokások, vétkek, hibák kerültek felszínre, melyek néha igenis fájtak. Az egyéni böjtbe becsatlakoztak mások is, de a legfontosabb, hogy mintha idén azt mondta volna az Isten: én is itt vagyok, és megmutatom nektek, milyen az igazi böjt. A meglepő és egyben ijesztő az volt, hogy a korábbi megszokott életünk felszámolása mutatta csak meg igazán, milyen kényelmesen és vétkesen éltünk.
Ez az egész böjti sorozat mégis egy igéből indult, a Miatyánk záró kéréséből: Szabadíts meg a Gonosztól (Máté evangéliuma 6,13). Vannak olyan bibliafordítások, ahol nagybetűvel íródott a Gonosz. Helytálló így is, és figyelmeztet, hogy nemcsak valami apró rosszról van szó, hanem valakiről, akit igenis komolyan kell venni. De míg egy alkoholista sem okolhatja egyedül az italt, addig nekem is a külső Kísértőtől el kell jutnom oda, hogy bennem is van hiba. Úgy gondolom, ez ebben a böjtben végre sikerült. Mégsem azt éreztem, hogy egy roncs vagyok, egy semmirekellő, elhibázott teremtménye Istennek. Inkább egy kisgyerek, aki feszegeti a határokat, néha önzően viselkedik, máskor dacol mindennel. De az én Atyám nem ordít rám, nem kever le egy nagy pofont, hanem szeretettel nevel, formál és jobbá akar tenni. Most éppen elveszi azokat a “játékokat”, amikhez túlságosan is ragaszkodtam. Megszabadít a gonosztól.
Lépdeljünk tovább felfelé a Golgotán. Nemsokára megérkezünk.
Váróterem 