Akkor is találtam kifogásolnivalót a mindennapokban, mikor még minden olyan megszokott volt. Hálaadásaim is hiányosak voltak, mert a legtöbb dolgot észre se vettem, hogy Tőled van. A bőségben is hiányérzetem volt. Talán ezért mutatod meg most, hogy mennyi minden túlzottan természetesnek tűnt, holott nem volt az. Bocsásd meg folytonos elégedetlenségemet.
Picit olyan most, mint mikor az egyiptomi rabszolgaság után vándorolt a nép a pusztában, és folyton elégedetlenkedett és visszakívánkozott. Minket kihozol most a fogyasztás rabságából, mi pedig zúgolódunk, hogy nem lesz mit enni. Kihozol minket a munkánk rabságából, hogy a családjainkkal újra együtt legyünk, mi pedig elégedetlenkedünk, hogy nem lesz pénzünk. Megszabadítottál bennünket a bűneink fogságából, az örök halálból, mi mégis félünk a halál gondolatától. Lakásunk pusztájában egyedül Rád tudunk hagyatkozni. Ha ez megtörténne, templommá lehetne lakhelyünk és igazi családi fészekké, melyben Te is jelen vagy.
Olyan sok falon függ a házi áldás, melynek utolsó sorai mellett ma ne sétáljunk el: “Hol Isten, ott szükség nincsen.” Valóban. Mert jöjjön bármi ránk, Te ma is azzal biztatsz minket: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Pál második levele a korinthusiakhoz 12,9
Taníts meg, Uram, hogy valóban elég!
Váróterem 