Bárcsak kezembe foghatnám azt a ceruzát, mellyel megrajzoltad a földet és benne mindeneket. Bárcsak ne radír lenne a kezemben, amivel javítani próbálom az amúgy tökéletesre alkotott művedet. Bárcsak ne azért lenne szükségem a ceruzádra, mert tönkretettem a világod. Hagytam leégni, kivágni, felhasználni mindent. Újra akarnám rajzolni a fákat, a tiszta folyókat, a jéghegyeket, a kihalt állatokat. Ceruzáddal mégsem ezt tenném. Igényeim szerint formálnám a világot, karcsúbbá varázsolnám alakom, sötétre színezném őszülő hajszálaim, letörölném ráncaim. Pénzt rajzolnék és tárgyakat, mert az igazi értékeket csak te tudod ceruzáddal láthatatlannak, mégis nélkülözhetetlennek rajzolni.
Bárcsak látnék a te szemeddel. Bárcsak szépnek látnám azt is, amiről a világ elfordítja tekintetét. Bárcsak gyönyörködni tudna szemem minden alkotásodban. Bárcsak észrevenném a nélkülözőt, a rászorulót és a rádszorulót, és nem mennék el vakon mellettük. Bárcsak szemem észrevenné a hibákat, a titkolt és a legapróbb bűneimet is. Bárcsak megláthatnám a parányi örömöket okozó pillanatok csillogását, és így látnám a sötétben a világosságot. De az én szemem csak másban veszi észre a hibát és az örülnivalót. Az én szemem más szemében keresi a szálkát, és a nagy kutakodásban észre sem veszi a körülötte lévő csodákat. Egyedül a te szemed látja a láthatatlant és az igazi értéket.
Bárcsak ne vágynék másra, többre, mint amit tőled kaptam. Bárcsak ne vágynék arra, ami te vagy, hanem lennék az, akinek te látni akarsz, nem több, nem kevesebb. Bárcsak hagynám, hogy te legyél az egyedüli Isten, én pedig mernék az lenni, kivé veled és benned válhatok.
Váróterem 