Az osztályba belépve Pali rögtön észrevette a rajzolgató Karcsit a padban. Megörültek, hiszen egész szünidő alatt nem látták egymást. Annyi mesélnivalójuk gyűlt össze, hogy azt sem tudták, hol kezdjék. Az ölelést és a legjobb barát titkos pacsizást Karcsi törte meg szavaival:
– Na, csak vége lett ennek a karácsonynak is – mondta szinte megkönnyebbülve.
– Vége? – forgatta magában félhangosan Pali.
Barátja észre sem vette értetlenségét, és belekezdett a mesélésbe:
– Mondjuk, a karácsonyi illatot azt szeretem. Anya mézeskalácsát, amit egy üvegből kell kiborítani, meggyúrni és formázni. Fahéj, narancs és az a furcsa nevű, tudod … szerencsedió. Mindez mellé a fa gyantaillata. Ugye milyen csodás?
– Biztosan – mosolygott Pali, és próbálta elképzelni a fűszerek illatát egy erdőben. – Tudod, édesapa azt mondja, mi nagyon szerencsések vagyunk, mert minden nap beleszagolhatunk a karácsonyba. Kimegyünk együtt a pajtába. Ott nyirkos a levegő, és érezni lehet az állatok szagát a szénával keveredve. Az állatok is biztos érzik. Látni, ahogy szagolják, és kifújva kis felhőcskéket eregetnek az orrukból.
Karcsi elfintorodva húzta fel az orrát, és önkéntelenül megtörölte. – Micsoda bűz! – gondolta magában. De aztán elhessegetve a képzeletbeli szagokat hirtelen eszébe jutott az asztaluk telis-tele ínycsiklandozó falatkákkal.
– És képzeld, milyen különleges volt a vacsora! Mindenféle ételt kóstolhattunk, apróbbnál apróbb formákban. Volt, ami teasüteménynek nézett ki, mégis májgombóc volt garnélarákkal. Némelyik olyan picike volt csak, mint egy kavics. De micsoda ízek!
Karcsi megnyalta a szája szélét, amit barátja nagyon is értett. – Szegényke, biztos éhen maradt – gondolta Pali. Félve mégis nekikezdett saját vacsorájuk felelevenítésének:
– Nálunk nagyon sok étel volt – suttogta szinte lehajtott fejjel, nehogy megsértse Karcsit. – Édesapa főnöke adott egy óriási halat, mert nekik annyi van, hogy kiúsznak a házból. Hát hol élnek ezek, Karcsi, egy akváriumban? – nevette el magát Pali, amibe Karcsi is hahotázva csatlakozott. Kicsit megnyugodva Pali folytatta:
– Az az óriás hal igazán finom volt. Nem ettem még soha olyat, csak a pici halakat sütötte ki nyáron édesanya, amit a csatornában fogtunk Marcsival. Volt húsleves, hal és sok krumpli. Mindet meg bírtuk volna enni egyszerre, de édesapa azt mondta, legyen Márta néninek is karácsony, és átvitt neki egy jó adagot. De nem bánom, mert amikor visszajött, csodás ajándékot kaptam.
– Ajándék az nálunk is volt – vágott közbe kedvetlenül Karcsi. – Te mit kaptál?
– Azt hittem már észre is vetted – kacsintott Pali, – de nem baj, segítek. Ezt a gyönyörű, meleg bakancsot – és egy gyors mozdulattal felcsapta a lábát a pad tetejére. – Hát nem fantasztikus? És képzeld, új! Először én hordom. Még matrica is volt az alján, biztos, hogy új – lelkendezett tovább Pali.
– Épp ezaz, Pali. Én is annyi mindent bontottam ki a fa alól. Tabletet, lego tornyot, irányítható helikoptert. De miben másabb ez, mint amit ma vagy holnap kapok, ha kikönyörgöm? Szinte meg sem lepődtem egyiken sem, hiszen már előre megmondtam, mit akarok – szomorodott el Karcsi.
– Hát úgy tényleg nem az igazi, ha nem meglepetés – veregette meg együttérzően Pali barátja vállát. – Én nagyon meglepődtem, hiszen nem is mertem mondani édesapának, hogy nem tetszik a Dávid régi cipője, és nyomja is az ujjamat, ha szaladok.
– És aztán még ott volt a dédi furcsa kérése is – folytatta saját történetét mélabúsan Karcsi.
– Milyen kérés?
– Apa bement a dolgozószobájába az ajándékozás után, anya pedig kiabált a konyhából, hogy hív a dédi. Felmentem a szobájába, és leültem az ágya mellé. Dédi mosolyogva rám nézett, megfogta a kezem, és azt mondta azon a reszelős hangján, hogy hozzak be neki egy kis karácsonyt a szobába. Érted ezt, Pali? Én annyira meglepődtem, és hiába igyekeztem törni a fejem, nem tudtam megoldani ezt a feladványt. A karácsonyfát nem tudom behozni, alatta nem volt ajándék a dédinek címezve, és anya éppen most dobta ki a maradékot a vacsoráról, mert az már melegítve nem adja ugyanazt a texestúrás dolgot, ha ráharapsz. Aztán eszembe jutott az illat. De hiába hoznék be a dédihez egy zsák mézeskalácsot, mert nála az az öregséges szag mindent elnyom. Próbáltam elmondani neki, miért nem tudom teljesíteni a kérését. Láttam, el is szomorodik. Végül csak egy könyvet kért, hogy hozzam be neki, és mivel már nagy vagyok, olvassak fel egy fejezetet.
– Melyik könyv volt az, Karcsi? Ismerem?
– Azt nem tudom, ismered-e. Jó vastag, de nem az elejéről kellett kezdenem, hanem a közepétől vagy utána. Ebben az egy könyvben, ugyanis sok kicsi könyv van.
– Hát az a Biblia, te Karcsi! – kacagott Pali. – Az nekünk is megvan. Mit olvastál belőle?
– Lukács könyvéből Jézus születését. Dédinek nem nagyon tetszett, meg is könnyezte, aztán el is aludt picit, úgyhogy kiosontam csendben.
– De hisz, akkor ismered a történetet, és értettél mindent! A jászol illatát, ami minket minden nap emlékeztet, hogy milyen szegénnyé lett a kis Jézus. Meg azt is, hogy az Atya mekkora ajándékot adott nekünk a kis Jézusban. Mindenét, amije csak volt. Ezért adja ajándékba édesapa főnöke a halat, pedig nem akváriumban élnek. Ezért adja oda édesapa egy részét a vacsorának, pedig mi is meg tudnánk enni. És ezért kaphattam új cipőt, amire nem is tudom, honnan volt pénzünk. Karcsi, hát akkor a dédid szobájában nálatok is mindig karácsony lehet! Igazi karácsony!
– Igazi karácsony? – ízlelgette a szavakat Karcsi, és próbálta elfojtani kicsorduló könnyeit.
Váróterem 