Kiemelt napok, amikor szokásból, rosszabb esetben kényszerből virág, csokoládé vagy más apróság kíséretében kifejezzük azt az érzésünket, aminek a mindennapjainkat kellene uralni. Közös képek a közösségi oldalakon hirdetik a szeretetet még az eredetileg távoli kapcsolatoknál is, lehet az akár egy síron túli kiáltás is annak, akinek nem tudják már átadni anyák napi köszöntésüket. De miért erről szól az “ünnep”? Miért zárjuk be egy napba vagy egy képbe a kapcsolatunkat állandóan meghatározó köteléket?
Nem olvasok a Szentírásban arról, hogy szeretni csak egy nap lehetne. Arról sem, hogy lenne olyan nap, amikor nyilvánosabban kell szeretni. A szeretetet én úgy értelmezem, aminek napról napra erősebbnek kell lennie, legyen szülő és gyermek között, barátoknál vagy párkapcsolatban. Valami, ami állandó, mégis növekvő. És igen, arról olvasok, hogy arról ismernek meg bennünket, hogy szeretjük egymást. De ez nem a szeretet hirdetése, hanem megélése, ami akár szavak nélkül is felfogható. Vajon tudják-e a körülöttem lévők, hogy szeretem az anyukám, anélkül, hogy kiírnám? Vajon tudja-e ő enélkül, mert meg merem élni, ki merem mutatni? Ha nem lenne anyák napja, lenne-e nap az évben, mikor hálát adok érte? Legyen, és ne csak egy nap!
Szeressünk minden nap!
Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást. János evangéliuma 13,34-35
Váróterem 