Volt egyszer egy szolga, aki feladatát végezve kivonult egy katonákkal fűszerezett csapattal, hogy elfogják Jézust. Ennek a szolgának két füle volt mindaddig, míg egy vakmerő tanítvány védve Mesterét, esetleg magát, oda nem csapott felé levágva ezzel jobb fülét. Sírást, jajveszékelést nem hallunk, hisz idő se volt rá. Jézus csitító hangja szólal csak meg a tanítványok felé, mellyel jelzi, itt kardnál nagyobb bátorságra van szükség. És odafordulván saját támadójához, ki elfogni készült őt, meggyógyítja a sérült fülét. Ezt követően, immár újra két füllel ragadja meg a szolga többi társával az áldott orvost, és viszi, viszi a vesztőhelyre a büntelent, ki még az ellenségén is segített.
Hol maradt a szolga dilemmája? Miért nem olvasunk arról, hogy megtorpan vagy elgondolkodik a felfoghatatlan szereteten?
Miért van az, hogy sokszor nálunk is elmarad a dilemma? Miért lehet természetes az, hogy Isten segít rajtunk, akkor is, ha sokszor ellene vagyunk, teszünk?
Uram, taníts elcsodálkoznom azon, hogy bűneim ellenére lehajoltál hozzám!
Egyikük oda is csapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét. Jézus azonban megszólalt, és ezt mondta nekik: Hagyjátok abba! És megérintve a fülét, meggyógyította őt. Lukács evangéliuma 22,50-51
Váróterem 