Tavaly ilyenkor reménységek garmada sorakozott a szívemben 2018-ra előrepillantva. Tetszett a szám, ami talán a születésnapom miatt áll közel hozzám. Elképzeltem egy évet, tele új dolgokkal, amikre már nagyon rég vágytam. Most, az év utolsó délelőttjén megállásra kényszerít az idei számadás. Túl sokat vártam volna ettől az évtől? Miért az a sok zsákutca, vargabetű és nem? Egy év van mögöttem, amire visszagondolva idén, talán először, de nem teljes a megelégedettségem. Persze, ebből mindig visszaránt az önmagától bekapcsolódó bűntudat, ami figyelmeztet, mennyi minden áldásban volt részem idén is. Tudom, és hálás vagyok érte, becsszó. De kedves bűntudat, ahhoz még idő kell, hogy csak hálát érezzek elfelejtve a kérdéseimet. Őszintén szeretném befejezni az évet, és ehhez hozzá tartoznak a levegőben maradt miértek.
Először az évben nagyon nehezen kezeltem a tétlenséget. A mindig tenni akaró és cselekvő Emese az év egy rövid, bár akkor éveknek tűnő idejében mintha kispadon ült volna. Csak nézte mások játékát. Istennek hála, hogy egy idő után érezhettem én is, szükség van rám.
Másodszor, mélyre ment a földbe egy számomra nagyon kedves barát, rokon, pót-nagypapa. A nem akkor hasított leginkább belém, amikor magamtól kellett számonkérve kérdeznem, miért nem mentél? Válasz nincs, csak elengedés. Vagy van válasz, csak kérdésként maradva nem fáj annyira annak a valósága, hogy nem éltem az idő lehetőségével.
A legharsogóbb és fülemben újra és újra visszhangzó két nemet részletezni sem merem. Nem divat ez. Az emberek azt mutogatják, hogy mijük van, nem pedig azt, ami nincs. Szemem előtt volt egy csinos ház számomra legékesebb vidékén. Benne új évet és akár új életet kezd ezen a napon egy család három egymást szerető tagja. Nem. Nem így lesz – suttogja. Pedig szeret, tudom, hogy szeret, de mást tervez az Isten. Bizakodó újrakezdések, próbálkozások után ugyanazok a helyzetek.
De nem felejtem el a sötétben pislákoló csillagokat az évben. Húgom sikeres felvételiét, azt a sok esküvőt, amin együtt örülhettünk barátainkkal, az érkező és rohamosan növő gyermekeket, a 8 éve tartó egyetemi kalandjaim végét, az új és a mélyülő barátságokat, az újvárosi gyülekezet befogadását és szeretetét, amely igazi otthonunkká válhatott, azt a csodálatos Szentestét családommal, férjem odaadó ölelését, amivel vigasztalgattuk egymást idén nagyon sokszor. Isten is magához ölelt többször. Tudom. De idén irányát váltotta az életünknek nem csak egyszer.
Előre nézve fogalmam sincs, mi vár rám jövőre. A tervezést most másra hagyom, és engedem, hogy 2019-ben vezessen az a mondat, amit Mária mondott az angyalnak, amikor egy nem várt üzenetet kapott a jövőére nézve: történjék velem a te beszéded szerint (Lukács 1,38).
Váróterem 