Váróterem

Időhiány, kapkodás, egész nap bekapcsolt sütő, díszek keresése, amik nyáron még megvoltak. Káosz. Annyi dolgom van, hát mit kezdjek most a kis Jézussal? Szükségem lenne segítségre, tudom. De hogy segíthet rajtam? Engem már csak a csoda menthet meg a kiborulástól.

Ha valamit nem találok, akkor mindig egy vagy két hely elsőre eszembe jut, hol kellene lennie. Ezeket nézem meg, majd ezt követik a C,D,E és a többi opciók. Végül hajamat tépve, újra kezdem a keresést az először kigondolt sorrendben. Velem gyakran előfordul, hogy az aggódás, idegeskedés és kétségbeesés után az első helyen mégis megtalálom. Rögtön, ösztönösen oda nyúltam először, de a szemem nem vette észre, pedig kereste. Hányszor van nehézségben, szorult helyzetben, hogy talán szólamszerűen is Istenhez kiáltunk: Most segíts meg! Aztán egy perc várakozás után kattog az agyunk a következő lehetőségen, hogyan lehetne megoldani a problémát. Talán csak a sokadik körnél értjük meg, egyedül Isten tud valódi segítséget nyújtani. Jó, de akkor hol van most?

Karácsonykor Jézus sokszor a szemek fókuszába kerül egy-egy rövid időre. De most megállok. Csak egy perc. Ki után szaladok, ki után rohanok? Istenkeresésemet olyan gyakran megakasztja más fontosabbnak tűnő dolog. Mindenhatót játszva újra és újra elmegyek az Isten mellett. Máskor csalódok, hogy sehol nem lelem. Keresem különböző rejtekhelyeken, fiókok rendetlen zugában, a fenyőfa illatában, a zenében, összekulcsolt kezemben, imámra adott válaszban. De hol van? Újrakezdem. Mi is volt az első hely? Most újra meglátva, megállva megértem. Ott a jászolban, ember lett az, aki Isten volt és lesz örökké. Ez a megtalált segítség! Kész vagyok az ünnepre. A többi csak ráadás.