Váróterem

Mi lenne, ha a gondolataid ki lennének vetítve egy képernyőre? Azt látnánk, amit az arcod is mutat? Sokszor nem. Habár vigasznak kevés, de nem vagy ezzel egyedül.

Megkérdeztem pár embert a héten, hogyan élik meg az adventet? Többféle válasszal találkoztam, de az egyik nagyon megragadott: sehogy. Tudod mire gondoltam, amikor ezt hallottam? Nem, nem ítélkeztem, nem kezdtem meggyőző beszédbe a lelki készülés fontosságáról. Egyszerűen arra gondoltam, végre egy őszinte ember. Mert mi a jobb? Színlelni az ünnepet és a várakozás minden pillanatát, vagy őszintén beismerni másnak és magamnak, ha nincs időm, nincs erőm? Utóbbiból legalább van előre, míg a színlelt öröm nagyon ritkán változik igazivá.

Van, hogy a várakozás vagy az ünnep nem olyan belülről, mint amilyet kívánnak. Például én nem örülök az ajándékoknak, meglepetéseknek. Legalább is nem látszik rajtam. A családom jól ismeri ezt a hibámat. Valahogy megfojtanak a fürkésző szemek, amik a görbülő mosolyt várják. Örülni kell, mert ez a szokás és elvárás. De annyi más kényszeresség rakódott még rá az ünnepre. Külsőségek vagy akár az elnevezések, mint szeretet és öröm ünnepe. Minden mintha egy tökéletes örömteli világot akarna varázsolni minden otthonba, ha megéled, ha nem. Pedig az igazi üzenete nem ez. Az Isten a tökéletlen, szegényes, koszos, hideg, örömtelen világba érkezett meg. A megérkezésének ténye okozta és okozhatja az örömöt függetlenül a körülményektől. Nélküle viszont az ünnep csak színlelt öröm egy színlelt világban.

Szeretném idén megélni a karácsonyt őszintén. Nem többel, nem kevesebbel, mint ami bennem van. Tudom, hogy ilyen ünnepet, ilyen őszinte életet szeretne az Isten is látni tőlem, és tőled is. Persze másoknak és magamnak is kívánom, boldog karácsonyt! De jó lenne nemcsak mondani, hanem kényszer nélkül, őszintén megélni újra, mint a gyerekek.