Váróterem

A fáradtság furcsa dolog, hasonló mint az izomláz. Nem jó érzés, de legalább emlékeztet, hogy csináltam valamit. Számomra a fáradtság már olyannyira része az életemnek, hogy éppen ezért észre se veszem, csak amikor már nagyon felgyülemlett. Vannak még ilyen dolgok, azokhoz is hozzászoktam. Hiába mosok ki gyakran, mégis mindig tele van a kosár szennyessel. Hiába mosogatok el (igen-igen, vagy a férjem), úgyis újra tele lesz mosatlan edénnyel. Hiába pihenem ki magam, hiszen ha teszem a dolgom, akkor el fogok fáradni. A hiábavalóság ellenére megteszem, mert apránként könnyebb kezelni, mint belefulladva. Kesergés, hiszti, magam sajnáltatása vagy elfogadás.

Tegnap a segítség adásáról és a segítség elfogadásáról volt szó. Akkor egy fél mondatban említettem, hogy a fáradtság jóízű is tud lenni. Azért gondolom ezt, mert tapasztaltam. Ha ugyanis az estémet nemcsak a kimerültség tölti meg, hanem a napot visszanézve az elégedettség is, akkor a fáradtságom szinte megérdemelt jutalom. Tehettem, dolgozhattam, elfáradhattam. Mert annál viszont nincs is rosszabb, mint a semmittevés okozta kimerültség. Pedig erre is képesek vagyunk, elfáradni a nem tevésben.

Nekem két segítségem van a folytonos fáradtság ellen. Az egyik az alvás, amit lehetőségemhez mérten gyakorlok. A másik az Úristen, aki erőt tud adni akkor, amikor már egyedül nem bírnám. Kívülről úgy tűnhet, a határaimat feszegetem néha, pedig az Isten az, aki átrajzolja a teljesítőképességem skáláját, ha Ő használni szeretne. Nincs lehetetlen, mert ha kérem, és úgy dönt, akkor szárnyakat ad a legnehezebb időben, kisöpri az álmosságot a szememből, és nem fáradok el.
Csoda, de már a várakozásban is segít, amíg Rá várunk.