Képzelj el egy szobát. Két ember beszélget, csöndben, meghitten. Ropog a tűz a kandallóban. Gőzölgő tea az asztalon, fűszeres illat, mosolyuk néha nevetésben hallható. Egy gyermek fut melléjük, akit nem küldenek el, hanem egyikük ölbe veszi, meghallgatja. A gyermek velük marad, és figyel. Nem megy a tévé, nem szólal meg a telefon. Kacagásuk, kedves szavaik áthatják a teret. Nézve őket, mint egy film megrendezett jelenete, pedig ez a valóság… lehet, és lesz.
Az Ószövetség egyik könyve ír a Messiás-király uralkodásáról. Várom az érkezését, mert ezt olvasom róla: “Nem lesznek bekötve a szemek, ha látni kell, figyelmesek lesznek a fülek, ha hallani kell.” (Ézsaiás könyve 32,3) Ma olyan más a világ. Mintha az életek párhuzamosan futnának egymás mellett, közel ugyan, de találkozási pontok nélkül.
Szeretnék figyelni, de erőlködésem vége sokszor ugyanaz a kérdés: Mit is mondtál? Szeretnék látni, de a szemem működése torz, és azt veszi észre, ami nincs. Hiányfókuszú látásom, erőtlen hallásom nem engedi, hogy észrevegyem az apró, ámde erőt adó csodákat a közelemben. Emberek egymás mellett, egymásra sem figyelve. Hát hogy látnák meg az Istent? A természetesnek mondható kapcsolatok kiüresedése mellett, hogyan vennék észre a mára egyáltalán nem természetesnek tartott isteni jelenlétet? Egymásra süket fül az Istent sem hallja meg. A figyelem teljes megújulására van szükség. És igen, nekem is erre lenne szükségem. Hogy valaki lásson, halljon, értsen. Ha tudnám, hogy valaki képes rá, talán elhinném, hogy nekem is sikerülhet.
Hallgatlak, de nem hallak.
Nézlek, de nem látlak.
Figyelmem fókuszpontjában nem te vagy.
Színlelt jelenlét az, amit látsz.
Itt vagyok és mégis máshol.
Az Úr hallgat egyedül,
Ő néz szüntelenül.
Vár rám, hogy észre vegyem,
Várok rá, hogy észre vegyem.
Váróterem 