Váróterem

Kattog az óra. Megállás nélkül szól a zene, a tévé vagy a rádió. Valaminek duruzsolnia kell. Vegyen körül az, ami már megszokottá vált, mint a levegő. Legyen valami zaj. Amit nem szeretek, szidhatok, vágyakozhatok valami másra, mégsem tudok meglenni nélküle. Valaminek szólnia kell, nehogy a fejemben halljam meg a gondolatokat. Csönd… milyen is az? Ritkaság, mint a tiszta levegő.

Félek a csöndtől, pedig szeretném, pedig szeretem. Csak egy-egy pillanatra találkozok vele, de azok a rövid, hangtalan másodpercek mégis megragadnak, és utánam nyúlnak. Állj meg, szállj már ki a mókuskerékből! Légy egy picit csendben. De nagy a félelem, hogy a csendben találkozom magammal, és akkor nagyon mélyre zuhanhatok. Pedig nemcsak magamat láthatom meg, hanem valaki mást is. Nem leszek egyedül.

Sokszor imádkozom emberekkel, közösen vagy éppen értük. A kedvenc pillanatom az imádságban az első szót megelőző csend. Várok, figyelek, hallgatok. A perc töredéke, amikor a csend nem félelmetes, hanem tápláló. A csend, amit félek megtörni sokszor üres szavaimmal. A csend, ami nem ellenem van, hanem értem. A csend, ami belém szökik süket füleimen át lezárva a világ zaját. Nem kattog az óra. Nem szól a zene. Nem duruzsol semmi, csak a szívem megnyugtató lüktetése simogatja egész lényem. Nincs zaj, csak én és az Isten, akit végre meghallok, akit végre észreveszek, mert nem nyomja el a világ zaja.

Nehéz megtanulni, nehéz leállítani a gondolatokat. Bátorság csendben lenni a harsogásban. Te mersz csendben lenni? Tégy egy próbát.