Váróterem

Szinte nem is volt tavasz. Hideg, fagy, majd ezt követően néhány hét múlva, rögtön a kánikula felé igyekszik a természet. Eltűnnek az átmenetek. Fagyból forróságba. Amikor nagy a hőség, szeretek magammal vinni egy üveg vizet, akárhova is megyek. Tudom, ha nincs nálam, hatalmába fog keríteni az a gyötrő érzés, amikor kiszárad a torkom, és valami után sóvárog a szervezetem. Csak egy pohár vizet!- kiáltanám a budapesti utcákon cikázó kötött pályás járművek utasterébe. Nem szeretem, ha szomjazom. Nem szeretem azt a hiányt, amit már a testem is jelez.

Sok minden után szomjazunk. Szerintem a probléma nem maga a szomjazás, a vágyakozás valami után, hanem a rossz eszközökhöz való nyúlás. Ha maradunk a folyadékoknál, akkor tapasztalatból tudhatjuk, hogy nem minden oltja a szomjunkat. Cukros, édes üdítők hidegen fogyasztva jól eshetnek, de legtöbbször csak fokozzák a szomjat, és csak ideiglenes enyhítést hoznak. Ellenben a tiszta víz valós segítség lehet. Így van ez más területeken is. Például szomjazunk a valós kapcsolatok, az együtt töltött, megélt pillanatok után. Mégis ideiglenes módszerekkel oldjuk meg a rohanó világban ezt a hiányt. Ezen a héten biztos nem lesz időm találkozni vele, írok neki inkább egy “hogy vagyot”, lássa, hogy törődök vele. A csapda azonban az, hogy vele valóban csak pár perc erejéig beszélgetek fél mondatokban, felületesen, ékezetek és írásjelek nélkül, hiszen sietek. De egy órát is eltöltök a társalkalmazás görgetésével, figyelmemet le sem kötő hirdetésekkel, videókkal és képekkel, amik valós kapcsolatokat mutatnak. Olyanokat, amikre azért nincs nekem időm, mert másokét nézem a képernyőn. Kóla a víz helyett-effektus.

Van még egy vágyakozás. Ezt lehet leginkább elfojtani, mással pótolni. Ugyanis a test nem mutatja a hiányt. Élhetem az életem nélküle. Még jól is mehetnek a dolgaim. Legalábbis úgy fog tűnni. De ha hagynék magamnak időt arra, hogy csendben legyek… ha mernék egyedül lenni a gondolataimmal zene, sorozat, tévézörej vagy bármi más alapzaj nélkül… ha nem akarnám minden percemet, pillanatomat betáblázni, akkor észrevenném a lelkem szomjúságát. Hogy hiányzik valaki az életemből. Ha mernék azon töprengeni, ki alkotta ezt a csodálatos világot, amit mi egyre gyorsuló ütemben rombolunk… ha nem hessegetném el a gondolatokat, hogy vajon a véletlen és a szerencse hogyan irányíthatná az életem… ha csendben, egyedül mernék lenni, észrevenném, hogy nem vagyok egyedül. A teremtő, a gondomat viselő, a rám váró Isten velem szeretne lenni. Oltani lelkem legmélyebb hiányát, tikkadt szomjúságát.