Váróterem

Hinni. Érdekes dolog. És olyan sokféleképpen értelmezzük. Mindenki hisz valamiben, vagy valakiben, vagy valakinek. Része az életünknek. Csak éppen az nem mindegy milyen mértékben.

A valódi hit nem csak abban hisz, ami látható, az érzékekkel felfogható. A szívvel hisz, és bízik. Tudod miért fél a legtöbb kisgyerek a sötétben? Mert azt hiszi, hogy mivel nem látja, ezért nincs ott semmi és senki. Fél és bizonytalan. Hinni lehet úgy is, hogy csak abban hiszek, ami biztos, ami bizonyítható, amit látok vagy megtapasztaltam. Lehet így is, csak éppen nincs értelme. Mert pont az az elem hiányzik, ami a hitet hitté teszi. Ami megkülönbözteti a tudástól, de nem úgy, hogy kisebbé teszi. Bizalommal és meggyőződéssel hinni a láthatatlant. Hinni a régmúlt történéseinek. Hinni a történeteknek, amik csodákról és egy láthatatlan Istenről szólnak. Hinni abban, hogy ez a láthatatlan Isten inkább megmutatkozott emberi testben, hogy a “tamáskodók” is higgyenek.

Annyi minden van az életünkben, amit nem látunk, mégis elhisszük, hogy létezik. Ne a szemeddel keresd az Istent, hanem a szíveddel. Próbáld meg egy pillanatra elképzelni, hogy az a sok-sok bibliai történet, kezdve a teremtéssel, bűnbeeséssel, prófétákkal, és az első adventtel igaz. Milyen jó is lenne, ha igaz lenne – gondolhatod. Ha az eddigi ajándékok valóban az életem részei lennének. Én úgy hiszem, mindez igaz. Ha nem hinném, nem írnám le.

Felajánlottam a héten egy néninek egy üres széket a buszon. Azt mondta, nyugodtan üljek le én. Mire magam sem tudom miért, azt válaszoltam, köszönöm nem, nem tudok háttal utazni. Ő rám mosolygott, és azt felelte: köszönöm, hogy őszinte volt hozzám. Ritkaság ez, vigyázzon az őszinteségére. Az ajándékokat is őszintén adom tovább. Nem azért, mert nem tudok velük élni, mint a hátrafelé lévő ülésekkel, hanem mert tudom milyen velük. De végső soron ne nekem higgy, hanem az Istennek!