Váróterem

Már azt sem tudom, hogy kerültem ehhez a céghez. Annyi különböző helyre beadtam már az önéletrajzomat. De mindegy is, mert az a fontos, hogy behívtak. Ezt a részt szeretem a legkevésbé. A várakozást. Alig tudtam enni, mégsem éhesnek érzem magam, inkább mintha a levegő képes lenne kitölteni a gyomromat. Vagy a felgyorsult szívem pumpálja rossz helyre a vért? Micsoda gondolat! Miért ilyeneken jár az eszem, ahelyett, hogy átvenném milyen válaszokat adjak a még ismeretlen, mégis várható kérdésekre? Igen, ez jó ötlet. Munkatapasztalat, referenciák, nyelvtudás.
– Kérem a következőt, fáradjon be az irodába – invitálja be a soron következőt egy hang. Körülnézek, és döbbenetemre a tekintetek rám szegeződnek. Mozdulni próbálok, a ruhámat igazgatom zavaromban, miközben lépdelek a különösen világos iroda felé. Bent mindenhol ablakok. Gyönyörű a kilátás. Mintha az egész város, sőt a világ tárulkozna elénk. Mosolyra húzódik a szám, de ebben a pillanatban feleszmélek, hol is vagyok.
– Jó napot kívánok! – köszönök gyorsan, bár így is megkésve az asztalnál ülő férfinak.
– Isten hozta! – Üdvözöl hatalmas mosollyal, de látva értetlenségemet komolyabb hangon folytatja. – Foglaljon helyet!
Igyekszem természetesnek feltüntetni a kényelmetlen pozíciót, amiben a blézerem és a ruhám a legjobban mutat. Az asztal teljesen üres, se egy papír, se az önéletrajzom.
– Meséljen magáról néhány dolgot – kezdi rögtön a beszélgetést.
– Köszönöm. Ahogy az önéletrajzomban és a motivációs levelemben is feltüntettem, két egyetemet is elvégeztem, közgazdász és kommunikáció szakon szereztem diplomáim. Mindig jó tanuló voltam, ezt mutatják elnyert ösztöndíjaim is. Töltöttem két évet az Egyesült Államokban, ez is elősegítette magas angol nyelvtudásomat. Eddigi munkáim…
– Ne haragudjon, hogy megállítom egy pillanatra. Mindezek igen kiváló eredmények, de én azt kértem, magáról beszéljen. Önmagáról, nem a papírjairól.
– Hát jó – hebegem, hogy időt nyerjek. Önmagamról, ismételgetem magamban a szót, hogy megtaláljam a választ. – Én, én nagyon kitartó embernek tartom magam munkavégzés közben. Teljesítménycentrikusság jellemez, és megfelelési vágy. A jól elvégzett munka számomra a legfontosabb, és persze a cég sikere.
– Úgy gondolom, nem értett meg. Számomra az a fontos, hogy ön milyen, milyen ember. Önmagáért keresem, nem az eredményeiért. Természetesen hálás lehet minden elért dologért, de érdekelne, mit gondol magáról. Milyen a kapcsolata az emberekkel? Mit szeret? Mik a fontos dolgok önnek? Mutassa be magát így. Minden egyebet már megtudtam magáról. De önmagáért kerestem fel.
Mi az hogy felkeresett? Hiszen én adtam be az önéletrajzomat. Én jelentkeztem az állásra. Futtatom a beadott cégek névsorát a fejemben, de most valahogy nem rémlik, melyik portálon keresztül pályáztam. De most ezen nincs is időm gondolkodni, hiszen választ kell adnom ezekre a csöppet sem interjún megszokott kérdésekre. Ki ez az ember? Egy pszichológus? Vagy csak ennyire figyel az alkalmazottaira?
– Nos, nehéz kérdések – igyekszem kitérni a válasz elől. – Mit szólna, ha angolul válaszolnám meg, hogy bemutathassam nyelvtudásom? – Mikor kimondom ezt a mondatot, belül szinte röhögök magamon. Micsoda stréber duma, pedig csak próbálom minél általánosabban megfogalmazni a milyen ember vagyok kérdésre adott válaszom.
– A mi cégünknél nem számít a nyelvtudás, mivel minden nyelven beszélünk, és mégis egy közöset használunk. Nyugodtan folytassa az anyanyelvén a beszélgetést.
– Persze, értem, köszönöm – vágom rá, pedig semmit nem értettem ebből az egy nyelvet beszélünk dologból. – Szóval, gondolom, remélem, jó ember vagyok. Jól kijövök a kollégáimmal is, számomra fontos a csapatmunka.
– Tömör válasz – mormolja elgondolkodva. Bólogat, de nem tűnik annyira elégedettnek. – Esetleg önnek van kérdése?
– Igen. – Még jó, hogy van, semmiről nem beszéltünk a munkát illetően. – Igen, van. Beszélhetnénk a juttatásokról?
– Hát persze, érthető kérdés, csöppet sem meglepő. Nálunk mindent megkap, amire szüksége van. Nem többet, nem kevesebbet. Garantálhatom, hogy elégedett lenne nálunk.
Na ez a válasz épp olyan általános, mint az enyém. Sok jóra nem számíthatok már. Feszengek, fészkelődök, amit természetesen észrevesz rajtam. Ez még jobban zavar.
– Tudja, úgy néz ki, mint akinek fogalma sincs, hol van és miért. De megnyugtatom, a legjobb helyen van. Kérem, nyugodjon meg, és válaszoljon az utolsó kérdésemre. Igazából ezen áll vagy bukik, hogy felvesszük-e: Ismeri a fiam?
Elsápadok. A fiát? Ugyan ismerős volt számomra ez az ember, a hangja vagy a kinézete, nem is tudom, de honnan tudjam, ki a fia? Talán együtt jártam vele egyetemre? Jól mondta, fogalmam sincs, hol vagyok és miért. Kétségbeesve körülnézek, hátha van valahol egy kép a fiáról. De csak ablakok vannak ebben az irodában, meg az üres asztal. A kilincs azonban megzörren, és kinyílik az ajtó. Belép valaki sokkalta ismerősebb. Jézus.