Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt. (Jn. 1,18)
Látni a láthatatlant. Láttad már a szeretetet? Nem a következményét, nem a mosolyt az arcon. Magát a szeretetet? Nem. Csak érzed, hogy van, és megtanultad kikövetkeztetni a gesztusokból, mimikából, hogy valaki szeret. Láttad már Istent? Nem a következményét, hogy élsz, vagy hogy van a világ. Magát az Istent? Nem. Csak érzed, hogy valami van, és megtanulhattad felismerni a körülötted lévő univerzum apró-cseprő dolgaiból. Vagy megismerheted a Fiát, aki nagyon hasonlít Rá. Szeret, szelíd és mindenét odaadná másokért. Közel hozza azt, aki olyan távolinak tűnik.
Hiszem, ha látom. – Ez jellemzi az életed? A kételkedés, a bizonyítékok keresése, a kézzel fogható dolgok elfogadása? Pedig a legértékesebb dolgokat nem lehet se megmagyarázni, se látni. Boldogság, szeretet, békesség, nyugalom. Ha belegondolunk, akkor pont azok az emberek szeretnek minket a legjobban, akik valóban ismernek. Nem munkatársként, nem az iskolából, hanem azok, akik egyben látnak bennünket, a hibáinkkal együtt. Gyerekeink, szüleink, családunk, párunk, barátaink. Néha meglepődöm, hogy tudnak szeretni. Megmagyarázhatatlan, és még csak nem is látom magát a szeretetet. Mégis jó olyan magabiztosan hinni benne, hogy szinte kirajzolódik az együtt töltött idő alatt.
Hinni. Hinni olyan erővel, hogy a hit számára láthatóvá válhasson a láthatatlan. Hinni abban, hogy Jézus Isten Fia, és így meglátni rajta keresztül az Atyát.
Váróterem 